10. Rész ~ Anya...

Sziasztok! Megérkeztem hozzátok az új fejezettel. Ezek után már nem a fejléc alatt találjátok majd meg a részeket, hanem oldalt az "archívumnál". Remélem tetszeni fog nektek a 10. rész is :) Jó olvasást hozzá!
Xoxo: Evi



Már a főtéren sétáltunk Peggievel, mikor elment mellettünk egy asszony két kisgyerekével. Megszólítottam.
- Elnézést! Nem tudja, van itt a környéken valamiféle balettiskola? Vagy olyan hely ahol balettot lehet tanulni?
- Persze, hogy van! Az én lányom is odajár. - lenéztem a kislányra. Körül belül öt-hat éves lehetett. Barna, dús haja két vállán ereszkedett le. Pici zöld szemei engem méregettek. Piros kis ruhácskát viselt, amin fekete pöttyök díszelegtek. A lábán pedig szintén piros topánka volt. Nagyon aranyos látványt keltett. Átpillantottam a hölgy másik oldalán lévő kisfiúra. Ő ilyen nyolc-kilenc éves lehetett, de szintén cuki volt. Majdnem fekete, tüsis hajjal rendelkezett. Kék pólót viselt, barna halásznadrág kíséretében ugyanolyan színű szandállal.
- Megtudná mondani, hogy hol találjuk?
- Még sétáltok egy kicsikét ezen az utcán, majd a leghamarabbi kereszteződésnél jobbra fordultok. Elég nagy épület, nem lehet eltéveszteni. - mosolygott rám.
- Rendben. Köszönjük szépen. - viszonoztam és intettem Pegnek, hogy menjünk tovább.
- Szívesen. - ezt már csak a távolból hallottam.

***

Tényleg nem volt messze. Aligha öt perc után odaértünk. Tátott szájjal mértem végig a hatalmas, valószínűleg nemrég épített iskolát. Nagy betűkkel rá volt festve ez: "Pódium tánc és balettiskola".
- Szuper! - hallottam mellőlem Peggie hangját.
- Az. - helyeseltem, aztán megindultam előre. Egyenesen a bejárat felé. - Ugye nem baj ha... - ekkor Peggie közbevágott.
- Nem.
- ...bekísérlek. - ezt már magamnak motyogtam, mert Peg széles mosollyal ment be az épületbe. Én is odamentem hozzá. - Nézd, ott egy recepciós. - mutattam magam elé, majd arra mentünk. Épp telefonált a körül belül velem egyidős lány, így hát megvártuk míg leteszi. Mikor ez megtörtént köszöntem.
- Szia. Ööö a húgom balettozni szeretne járni. Hol van erre lehetőség? - nem a legjobb "beszédem" volt de legalább értette.
- Sziasztok. Nos, ez olyan helyiség, ahol számokkal különböztetik meg a pódium táncot és a balettet. Ha tovább mentek, a folyosó végén két terem lesz egymással szembe. Az egyiken "pódium tánc: 1" feliratot láttok majd, a másikon "balett: 2"-t. Az utóbbiba ha bekopogtok, mindenben segítenek nektek.
- Oké. Köszi. - hadartam le és magam előtt tolva Peget mentem a folyosó végéig. Bekopogtam a 2-s terembe, majd miután kinyitották és betessékeltek minket, bementünk. Kicsit furcsa volt, hogy egy huszonéves fekete hajú fiúval álltam szemben.
- Heló. Zayn Malik. - nyújtotta a kezét.
- Hali. Melanie Bowman. - fogadtam el.
Itt is elmondtam mit szeretnénk, aztán ezeket mondta nekünk.
- A húgod kezdő vagy már járt régebben balettozni? - kérdezte.
- Pár hete még egy másik kontinensen, de járt.
- Értem. Akkor neki egy héten kétszer lesznek edzései az alábbi időpontokban: hétfőn 15-17-ig, szerdán 16-18-ig. - mondta.
- Okés, és árban mennyi lesz?
- 4000Ft, de ahogy ügyesedik még jobban és felsőbb szintre kerül, úgy az ár is nő kicsivel.
- Jól van. Köszi.
- Nincs mit. - kacsintott. Én indultam volna, viszont utánam szólt.
- Ha szeretne, maradhat ezen az edzésen is. Tíz per múlva kezdődik.
- Szeretnél? - néztem Peggie felé.
- Ühüm. - pattant fel onnan, ahol eddig ült.
- Gyere, ott hátul vannak balettcipők. Keress egyet ami a lábadra illik. - mutatta Zayn.
- Sziasztok. - köszöntem el és elhagytam a helyiséget, aztán az egész épületet is. Ahogy kiértem sajnos azt éreztem, hogy esik egy picit az eső, de nem volt nálam esernyő. Taxit utálok hívni, mert nekem is van kocsim, akkor meg minek üljek taxiban? Nem tehettem mást. Elindultam gyalog. Természetesen már megint a gondolataimmal voltam elfoglalva és természetesen már megint nem vettem észre, hogy valaki a nevemet kiabálja. Oldalra néztem és megláttam a göndör kocsiját, benne pedig a göndört.
- Melanie! - kiabált még mindig.
- Szia Harry! - kiabáltam vissza.
- Gyere hazaviszlek! Zuhog az eső! - körülnéztem és tényleg zuhogott, csakhogy én ezt észre sem vettem. Gyorsan az autóhoz futottam és beszálltam. Kirázott a hideg, mert bent jó meleg volt.
- Szia. - köszönt most már normális hangerővel Harry.
- Szia. - köszöntem vissza.
- Komolyan nem érezted az esőt? - csodálkozott.
- Nem igazán. - mosolyogtam. - Gondolkoztam.
- És min? - oldalra nézett egy pillanatra, aztán tovább figyelte az utat.
- Azon, hogy hogy tudsz te mindig itt teremni ha baj van?
- Megérzés. - számomra megszokott gödröcskéi megint megjelentek az arcán.
- Á, értem. - bólintottam.
Miután Harry leparkolt a házam előtt, ő is kiszállt velem, hogy ne ázzak meg (ennél is jobban) és a fejünk fölé tartotta dzsekijét. Mikor már a bejárati ajtó előtt voltunk, megláttam valami levél szerűséget kikandikálni a postaládából. Odarohantam. Mivel nekem nagyon ritkán érkezik levél, így gondoltam fontos lehet. Kinyitottam, kivettem futóléptekben mentem vissza az ajtóhoz és beléptem a házba.
- Mi az? Levél? - kérdezte a fürtös háttal állva.
- Aha. Felbontom. - meg is tettem és leesett állal olvastam a benne lévőket.

Melanie Bowman. Ez a levél Tunéziából érkezett önhöz. Sajnálatos módon ez nem üdvözlő levél vagy képeslap, ugyanis a kórházból küldöm ezt. Az édesanyját Enola Cross-t egy hete ebbe a kórházba szállították be mint súlyos sebesültet. Én, Jon Carter voltam az orvosa. Mindent megtettünk azért, hogy javuljon az állapota. Egy ideig ez ment is... Aztán fogalmunk sem volt miért, de rosszabb lett minden, mint amilyen volt. Nem evett, nem ivott, tulajdonképpen semmire nem volt hajlandó. Még beszélni se lehetett vele. Sajnos azért írok múlt időben, mert a minap bementem hozzá és nem lélegzett. A szíve megszűnt dobogni. Sajnálom, hogy így levélben kell közölnöm önnel a borzasztó hírt, de az édesanyja elhunyt... Minden családtagot aki nem ezen a kontinensen él, és ebbe a kórházba hozzák a rokonját, azt értesítjük. Üdvözlettel: Jon Carter, orvos 

Hatalmas könnycsepp hullott le az arcomról miután elolvastam a levelet.

Majd követték őt a társai is. 

- Melanie? Mi a baj? - sietett oda Harry. Én térdre rogytam, és zokogtam tovább. Arcomat kezeimbe temettem, a levelet pedig eldobtam. Ő átöltelt és újra hozzám szólt. 

- Mel, kérlek mondj valamit. 

- A-anya...

- Hallgatlak. - fogott szorosabban. Hangja nyugtató volt, ennek ellenére nekem nem használt semmi.

- El-elment... - dadogtam és még erősebben sírtam.

- Semmi baj Anie, itt vagyok veled. 

- Semmi baj? Semmi baj?! Harry meghalt az anyám! Ne mondd nekem, hogy semmi baj! Te ezt az érzést nem ismerheted! - ordítottam fulladozva a könnyeimtől. Majd az villant be az agyamba, hogy hogy fogom én ezt elmondani Peggienek...