Nagyon nagy örömmel láttam, hogy plusz egy valaki feliratkozott, és érkezett üzenet a chatboxba meg komiba is^^. El sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelent ez nekem. Így kicsit nyugodtabb is vagyok, hogy nem csak magamnak írom ezt az egészet, hanem vannak emberek akiket érdekel :).
Viszont van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az az, hogy vasárnap megyünk el Ausztriába nyaralni pár napra, utána pedig edzőtáborban leszek péntektől, következő hét péntekéig. Szóval most minimum két hétig nem leszek gépnél ami azt jelenti ugye, hogy így részt sem tudok majd hozni :/. A jó hír, hogy ezt a fejezetet próbáltam minél hosszabbra írni kárpótlásként <3.
Na nem húzom tovább a szót, jó olvasást ehhez a részhez is! :*
Ui: Jó nyaralást a nyaralóknak, és élvezzétek ki az augusztust ;)
Amikor ismét felébredtem már Harry is fent volt és az ágyamon ült, arcát a tenyerébe temette, mellette pedig az infúziós állvány foglalta a helyet. Ahogy megérezte, hogy felkeltem rögtön felém fordult. Ijedt arcot vágott, ami nem tetszett nekem.
- H-Harry...
- Jó reggelt. - próbált valamiféle kis mosolyt erőltetni az arcára.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódó arcot vágva.
- Velem semmi komoly, csak egy kicsit berepedt a fejtetőm és azt összevarták.
- É-és a kezed? - mutattam az infúzióra.
- Jah, öhm nem vészes. - legyintett a szabad kezével, és mélyen a szemeimbe nézett.
- Akkor mi van? - megsimítottam a kézfejét.
- Mel... Neked súlyos műtéted volt... - mikor ezt kimondta a szívem összeszorult. Gyors mozdulattal lehúztam a lábamról a takarót, hogy odaüljek Harryhez, viszont észrevettem valami nagyon rémisztőt... A bal lábam nem volt teljes. Térdtől lefelé hiányzott a többi része. Elhúztam a kezem Harrytől és a számhoz kaptam. Nagyon lesokkolt így a könnyeim megeredtek.
- Ne, Mel ne sírj. - ölelt át Harry. Nem tudtam megnyugodni. Az pörgött folyamatosan az agyamban, hogy tolókocsis lettem.
- Miért ne sírjak Harry? Mondd miért?? Nyomorék lettem és már semmit sem tehetek ellene! - zokogva kiabáltam.
- É-én nagyon sajnálom Anie... - szólt mély hangon és még szorosabban ölelt.
- Sajnálod? Ó, igen?! Ha akkor nem lett volna az a kis hangulatingadozásod még lenne lábam!
- Van lábad.
- Igen, de már csak a fele! Harry nincs szükségem a sajnálatodra! Hagyj most egyedül...
- Mégis hová menjek? - értetlenkedett.
- Nem tudom. Büfébe vagy valahová az udvarra, de nem akarlak látni... - sírtam. Harry lassan felállt és kiment a kórteremből.
***
Órákat sírtam végig. Annyira nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz az életem ezután. Harry pedig egyszer megértő volt, másszor pedig megint akadékoskodott. De ő ezt nem tudja átérezni... Neki csak kisebb műtétje volt, ellentétben velem... Ráadásul majd ha elmúlik az érzéstelenítő hatása biztos, hogy fájni is fog a lábam...
Ezekhez hasonló ijesztő gondolatok futottak át az agyamon, mikor lassú és fülsértő ajtónyitódást hallottam. A fejemet teljes erőmből (már ami volt) a párnába dugtam. Tudtam, hogy Harry az aki visszajött a szobába. Biztos megunta az egyedüllétet...
- Miss Bowman? - férfi hang volt, de nem a göndöré. Könnyes szemeimet végighúztam a fehér párnán, ezzel átáztatva azt és a hang felé néztem. Egy fehér "hálóinges" bácsi állt előttem, a névtáblájából ítélve orvos, mellette Harry és egy tolókocsi... - Ed Graham vagyok, én vezettem le a műtétjét. Remek eredményt értünk el. Az eddigi legjobb műtétre sikeredett. Remélem ön is meg van elégedve. - felvette a műmosolyt.
- Hogyne... - motyogtam.
- Nagyszerű... - a szavába vágtam.
- Miért ne lennék megelégedve azzal, hogy nincs meg az egyik lábam?! - megint kikeltem saját magamból.
- Melanie, önnek meg van a lába.
- Hát nem hiszem el! Itt mindenki ilyen halál nyugodtan beszél erről az egészről?! - felpattantam az ágyról, hogy nagy hévvel elhagyjam a helyiséget, de egyből meg is bántam. Ha Harry nem kap el, pofára esek. Szokatlan volt így féllábon állni ezért szorosan a nyakába kapaszkodtam és úgy öleltem át.
- Azt hiszem én most magukra hagyom önöket... Ha bármire szükségük lenne akkor nyomják meg azt a csengőt. - mutatta az orvos.
- Rendben. - mondta a fürtös rekedtes hangon.
Nem sok időbe telt mire a fehér ruhás öreg eltűnt, Harry pedig lefektetett az egyik ágyra, aztán mellém ült.
- Ne mondj semmit. - közöltem elhaló hangon és a körmeimet kezdtem nézegetni.
- Nem akartam. - megsimította az egyetlen vádlimat, de én elhúztam a kezétől. Pár percig csendben maradtunk. Én a körmeimmel voltam elfoglalva, ő pedig a fehér falon tanulmányozott valamit.
Végül én untam meg a csendességet.
- Sze-szeretnék k-kimenni... - nyögtem ki. Harry egyből rám nézett és sunyi mosolyt villantott felém, de nem értettem miért.
- A mosdóba? Mert szívesen elkísérlek. - most már értem.
- Nem Harry. Úgy értem ki, ki a kórház kertjébe. - játékosan, de erőtlenül megütöttem a vállát.
- Oda is elkísérlek. - felállt és közelebb tolta a tolókocsit. - Segítek beleülni. - kinyújtotta kezeit.
- De én ebbe biztos, hogy nem ülök bele! - jelentettem ki keresztbe tett kezekkel.
- Akkor, hogy szeretnél eljutni a kertig? - és ő is úgy helyezte el kezeit mint én, ezzel utánzott.
- Nem tudom, de azt igen, hogy még véletlenül sem ezzel.
- Mel, képzeld azt, hogy ez egy sima fotel, amibe ha beleülsz te tudod irányítani, hogy merre menjen.
- Mert nagyjából ez történik. - durcás fejet vágtam. - Nem tudsz rávenni arra, hogy nyomorékként viselkedjek.
- Veled nem lehet beszélni. - közölte egyhangúan.
- Velem? Mi is történt amikor a kocsiban megpróbáltam veled kettőn... - de nem tudtam befejezni mert Ő felkapott az ölébe és velem együtt indult az ajtó felé. Hiába kiabáltam, hogy vigyen vissza, úgy tett mintha meg sem hallotta volna. Egészen a kertig cipelt, ott kiszemelt egy padot, arra leült, engem meg keresztben az ölébe ültetett.
- Most miattad mindenki minket nézett a folyosón. - viccesen kinyújtottam rá a nyelvem és megint megakartam bökni a vállát, de ő megállította azt és magához húzva megcsókolt. A körülöttünk lévő öreg nénik és bácsik mosolyogva nézték a jelenetet. Harry mellkasába fúrtam a fejemet, hogy ne lássák a vörös arcom. Jó mélyen beszívtam a göndör finom illatát, majd adtam egy puszit a kulcscsontjára.
Mikor úgy éreztem, hogy már nem lángol az arcbőröm körül néztem kicsit ebben a csodás kertben. Ha balra néztem gyönyörű virágok tárultak elém, ha pedig az ellenkező irányba, további fényes padok sorakoztak.
- Ez nagyon szép. - pillantottam Harry felé.
- Igen, az. - kiszemeltem egy pici göndör tincset a hajából, megfogtam, majd játszadozni kezdtem vele.
- Egyébként hová tűnt az infúzió a kezedből? - kérdeztem.
- Amikor kiküldtél a szobából, elmentem kajálni a büfébe aztán megkerestem Mr. Graham-t.
- És ő mondta, hogy már nincs rá szükséged?
- Igen.
- De jó egyeseknek.
- Mel, én tényleg sajnálom, hogy ez történt és tudom, hogy az én hibám. - biggyesztette le az ajkát.
- Nem csak a tiéd. Ha nem kérdezősködök, akkor... - elcsuklott a hangom, ezért inkább nem folytattam.
- Szeretlek. - mondta a szemembe nézve.
- T-tessék? - nem hallottad? Most vallott szerelmet neked. Ne dadogj már! Gyorsan eltüntettem a gondolatokat amik a fejemben kószáltak és azt vártam mit fog mondani.
- Tudom, hogy nem ismerlek régóta, de... az érzéseimnek nem tudok parancsolni... - lesütötte a szemeit. Teljesen ledöbbentem. Harry Styles most tényleg szerelmet vallott nekem?
- Én is szeretlek humor Harold. - és gyorsan megcsókoltam...
***
Harryvel délelőtt a kertben mindent megbeszéltünk és tök jól elhülyéskedtünk. Megengedte, hogy virágfüzért csináljak a fejére. Nagyon aranyosan nézett ki, és egy kicsit elfeledtette velem azt a rosszat ami történt.
- Jól érzed magad? - aggódó kérdése szakította félbe a gondolkozásomat.- Igen, egész tűrhetően. - mosolyogtam rá.
- Szeretem nézni, ahogy mosolyogsz. - nyomott egy apró puszit a homlokomra.
- Én meg imádom az aranyos kis gödröcskéidet. - megmutattam az arcán azt a helyet, ahol előszoktak bukkanni. Ekkor Dr. Graham jött be hozzánk.
- Jó napot! - üdvözöltem.
- Úgy látom már boldogabb kicsit. - mondta.
- Igen. Van kiért boldogabbnak lenni. - Harry felé pillantottam, ő pedig közelebb húzódott hozzám az ágyon és átkarolt.
- Bizony a szerelem nagyon szép dolog. Haj régen nekem is volt egy nagyon nagy szerelmem...
- Doktor úr lehetne, hogy a lényegre tér? - kérdezte Harry.
- Jaj, hogyne! Tehát azért is jöttem, hogy egy igazán jó hírt közöljek önökkel. - csapta össze a tenyerét.
- Mi lenne az? - érdeklődve figyeltem ahogy arcvonásai változnak.
- Saját felelősségre hazaengedhetem magukat, mivel az úrnak már nincs komolyabb baja, gondolom tudnak egymásra megfelelően figyelni. - közben kezeivel mutogatott.
- Az nagyon jó lenne. - mondtam kicsit hangosabban mint ahogy akartam.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy megóvjam őt. - szólalt meg mély hangon Harry.
- Ezt örömmel hallom. Nos, akkor ide már csak az aláírásuk kell, mettől meddig voltak itt és ki kezelte önöket. De azt én már beírtam. - sorolta.
- Rendben. - Harry elvette a papírt és aláírta, aztán ideadta nekem. Én is úgy tettem, majd visszaadtam Dr. Grahamnek.
- Köszönöm, és további jó gyógyulást kívánok. - intett egyet, végül kiment az ajtón.
- Köszönjük... - motyogtam nem túl hangosan. Megint előtört bennem a fájdalom érzése. Nem szeretem ezt az érzést.
- Na gyere. - tolta ismét elém a tolószéket Harry. A hányinger fogott el ha csak ránéztem.
- Én... ne-nem akarom... - hajtottam le a fejem.
- Mel, nem lesz semmi baj abból ha beleülsz ebbe a csodajárgányba. Gondolj bele, mással most nem tudsz közlekedni. - "bíztatott".
- Irtó kedves vagy, de tényleg...
- Jaj már. Nem úgy értettem, ezt te is tudod. - beletúrt a göndör fürtjeibe. - Segítek. Jössz? - még vacilláltam, de aztán átkaroltam a nyakát és hagytam, hogy beleültessen a tolókocsiba.
- Egyedül szeretnél menni vele vagy toljalak? - szerintem sejthette a választ ezért csak hátrafordultam és a szemébe néztem. - Oké, akkor menj előre. - és egy picit előrébb tolta a szerkezetet, hogy segítsen.
Amikor kiértünk a folyosóra, végig olyan érzésem volt mintha minket, illetve engem figyeltek volna. Nagy levegőt vettem és tekertem a kezemmel tovább a hatalmas kerekeket. Otthon minden másabb lesz majd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése