Egy hónap elég hosszú idő számomra. Ezalatt rengeteg dolog történt velem, de egyik sem valami hú de érdekes. Viszont a múlt hónapban ért egy kis baleset, amire még most is emlékszek, mert nyoma maradt rajtam. Amióta nekimentem fejjel egy futópadnak, heg lett a homlokomon, ami még mindig látszik. De nem is ez a legfurább hanem az, hogy az esetem óta nem rendeltünk új gépeket a Fitnessbe. Martin azt mondta teljesen jól elvagyunk mi a mostani gépeinkkel is.
Szintén csodás hétfői napra ébredtem. A nap az ablakon keresztül is már nagyon azt mutatta, hogy tavasz van odakint. Kellemes volt erre felkelni. Úgy éreztem valami időjáráshoz illő ruhát kéne felvennem, és a barackvirág színű pólóm és latex nadarágom mellett döntöttem. Ezek mellé felvettem még egy "love" feliratú nyakláncot is amit Abbytől kaptam régebben. A szokásos napi menetrendem után észrevettem telefonom rezgését a konyhapulton. Odarohantam és felvettem a Martin névvel villogó készüléket.
- Szia Martin. Mi az?
- Neked is jó reggelt drága Melanie.
- Jó persze neked is, de úgy értem miért hívtál? Ma úgy volt, hogy nem kell bemennem nem?
- Csak volt.
- Hogy érted, hogy csak volt? - sejtettem mire gondol, de nem akart eljutni a tudatomig.
- Úgy, hogy most azonnal gyere a Fitnessbe! - zárta rövidre.
- Mi? De hát azt mondtad a múltkor...
- Az a múltkor volt. Sajnálom Mel, de most jönnek emberek kipróbálni a gépeinket és csak te tudsz jó interjút készíteni velük. Na, kérlek! - biztos voltam benne, hogy miközben ezt elmondta, bociszemmel figyelte a képernyőt.
- Martin 9 óra van. Még így is hamarabb keltem mint szoktam... Ahh istenem, jó fél óra és ott vagyok.
- Köszönöm. Nem lehetne inkább 20 perc?
- 25. Na szia. - kinyomtam. Remek akkor a mai vásárolgatós napomnak is lőttek. Felkaptam az asztalról a kocsikulcsom, bezártam az ajtót és indultam is az én kedvenc cukrászdámba. Nagyon finom sütit sütnek ott és közel is van. Ennyi pont elég nekem. Ráadásul a tulajdonos egy idős nénike aki nagyon kedvel engem. Volt mikor az egyet fizet ötöt kap ajánlatukat (amit egyébként sehol sem láttam kiírva) csomagolta nekem.
Beléptem a mindenféle süteményes képpel díszített ajtón és a pulthoz sétáltam.
- Jó napot! - köszöntem kicsit hangosabban, hátha meghallja hátul valaki, mert eladók közül kint nem láttam senkit. Igazából úgy az egész helyiségben se volt túl sok ember. Ha nagyon megakartam számolni akkor körülbelül hatan. Míg körbenéztem nem vettem észre, hogy közben kijött valaki onnan hátulról
- Szia kedvesem! - köszöntött mint mindig, most is széles mosollyal az arcán a néni, akit azt hiszem Peddynek hívnak. Ezzel azért nem vagyok tisztában mert csak pár hónapja költöztem a környékre.
- Csókolom! - küldtem vissza én is neki egy inkább vicsort mint mosolyt.
- Mit szeretnél?
- Van még csokis tekercs? - kémlelődtem a háta mögé, mintha keresnék valami pénzt vagy nagyon értékes dolgot. Bár számomra a csokis dolgok igen is értékesek.
- Persze, hogy van! Ma sütöttünk frisset. Hány darabot kérsz? - a kedves kis felfelé irányuló csík még mindig nem fagyott le a szájáról.
- Ú de jó! Tíz darabot szeretnék. Mennyi lesz?
- Rendben. - megmérte a mérlegen a tekercseket. - Neked semmi. - felém nyújtotta a zacskót, amibe már belehelyezte a csokis finomságaimat.
- Így nem fogadhatom el. - gyorsan előhúztam a pénztárcám és leraktam a pénztárgép mellé valamennyit. - Ez az önöké. Viszlát. - intettem és ki is viharzottam. Beültem a kocsiba, majd nagyjábol 15perc autókázás után betévedtem a munkahelyemre. Mikor bementem eltátottam a számat. Szerintem sosem voltak még ennyien nálunk. Minden szerkezeten volt egy ember. A nagy bámészkodásomban Abbyt láttam kijönni az öltöző részünkből.
- Sziaa. Végre te is megjöttél. - üdvözölt egy öleléssel.
- Hali. Aha. Itt meg mi van? - kérdeztem elég fura arckifejezéssel.
- Teltház.
- Hát azt látom. Martin?
- Épp szóval tartja azokat az embereket, akik a legújabb gépinken eddzenek. Ott van hátul.
- Okés, köszi. Odamegyek hozzá.
- Oké.
Miközben tettem egyik lábam a másik után, rendesen körülnéztem mégegyszer. Aztán észrevettem Martint egy atlétás sráccal hátul beszélgetni.
- Szia Martin. Itt vagyok. - vágtam közbe.
- De jó, hogy megjöttél! Akár most azonnal át is veheted az interjúskodást. - veregette meg a hátam.
- Ne öltözzek át?
- Ne. Tele vagyunk, úgyhogy te maradj itt! Mutatkozzatok be egymásnak, és kezdheted is. - kacsintott rám, aztán el is ment.
- Szia, Melanie Bowman. - fordultam a fiú felé, aki eddig még meg sem mutatkozott. Végül mikor velem szemben állt, leesett az állam. Göndör hajtincsei kicsit ismerősek voltak nekem. Sőt! Nem is kicsit.
- Szia. - köszönt ő is és láttam, hogy neki most kezd leesni az, hogy én ki vagyok. Igazából nekem is így volt.
- H-Harry? - kérdeztem kissé remegő hangon, mert az egy hónapos találkozás kiesés miatt nem teljesen emlékeztem arra, hogy hogy hívják.
- Melanie? - ugyan azon úton jártunk az emlékezésben.
- Te...szóval...mit csinálsz itt? - a beszélőkém mindig is jó volt, de most nem nagyon akart működőképes lenni.
- Öhm...eddzek? - jó mondjuk ez elég idióta kérdés volt tőlem.
- Jó azt látom. Úgy értettem, hogy mi lett a gépszállítással?
- Az is meg van még. Attól még nem jöhetek be tesztelni a saját kezeim által behozott futópadot? - gödröcskék jelentek meg az arcán. Ezen elmosolyodtam.
- Dehogyis nem! Na? És hogy haladsz? Mármint az edzéssel. - érdeklődtem.
- Jól. Nagyon jól. - miközben ezt mondta nem nézett a szemembe, ezért egyből gondoltam, hogy még nem csinált semmit.
- Aha...nekem nem tudsz hazudni. Mindenkin átlátok.
- Furcsa, nekem legutóbb úgy tűnt, hogy amikor hoztam be ezt a szerkezetet, akkor nem láttad át a helyzetet, mivel szépen nekifejeltél. - kuncogott egyet.
- Hé! Ez nem vicces! Még mindig megmaradt a nyoma. És amúgy is te jöttél nekem. - a homlokomon lévő mélyedésre mutattam.
- Persze, fogd rám. Amúgy nem akarunk elkezdeni valamit csinálni is, vagy itt fogunk állni? - kezeit a magasba emelve nyújtózott egyet.
- Akarunk? Úgy érted akarsz. - helyesbítettem.
- Én azon a papíron amit a főnököd adott ide nekem, azt olvastam, hogy az interjú készítőjével egy kicsit kell közösen is edzeni.
- Milyen papír? Ja! Tudom! Az ős régi. Nincs is ilyen szabályunk már. - legyintettem a jobb kezemmel.
- Kár. De én mégis ragaszkodom hozzá, hogy együtt fussunk ezen a két szépséges futópadon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése